Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, most sem lesz így. Nem az év hozza a változást, illetve semmiképp az, amikor 2009 helyett 2010 mutat majd a naptár. A holnap éjszaka sem lesz számomra különösebb a többinél. Megvettem a kedvenc borom, szereztem pár jó filmet, eltelik a holnap este is, mint a többi.
BÚÉK mindenkinek és viszlát jövőre a http://znn2010.freeblog.hu/-n
A nemrég vásárolt könyvből kiválasztottam egyik kedvenc haikum:
Búcsúzó szavak ?
A szétolvadó hónak
semmi illata.
Bokosui
Szilágyi Domokos
A PRÓFÉTA
Pedig én tudtam a szót, az Igét!
Tudtam, higgyétek el! - Igaz,
már nem tudom, hogy honnan. Nem tudom,
micsoda rejtett utakon jut tudomásunkra minden, amit tudunk.
És nem tudom, csak érzem - valahogy -
a határt sejtés és tudás között;
gyermekkoromban tudtam a füvet, az ágyat -
ma nem tudom már: megszoktam. Kevesebb
ez, mint a tudás? Több? Nem tudom.
Tárgyakra, fogalmakra, érzésekre emlékezem - , .
tudás ez vagy csak téglája a tudásnak? Nem tudom.
S honnan pattant ki az Ige?
Emlékezés, érzés, tudás, fű, ágy és minden, ami kitölti az űrt közöttük,
születés, szerelem, halál, gabona, szép szó, vadászgép, szerelem, hulla,
gabona, kín, gyöngédség, verejték, pipacs, halálfélelem, fű, ágy,
emlékezés - érzés - tudás:
honnan pattant ki az Ige?
Fölismerés volt, az elképzelt Rendé?
Sejtés csupán, a biztonságérzet vágyáé? Nem tudom.
Ez is, az is talán - talán, hisz sejtelmeinkben
(mint sejtjeinkben a lassú tűz) munkál a megszokottság,
s hiába próbáltak annyian, de annyian, oly sok ideje már,
leszoktatni a vidámságról, a reményről, a hitről - hogy mégis érdemes -
a szerelemről, a biztonság vágyáról, kisded és tagbaszakadt
örömökről - a jóságról, igen, nem félek kimondani,
hiába próbáltak annyian, de annyian, oly sok ideje már
leszoktatni az életről, ezer fortéllyal: könnyű lét ígéretével vagy súlyos
halál kényszerével, mézesmadzaggal vagy kilencfarkú macskával,
délibáb hatalommal, ólom rabsággal,
mert éltünk - s már a puszta lét is rászoktat a szerelemre,
élünk - s még mindig nem tudtuk megszokni a halált:
ennyi, amit, tudunk.
Valahogy így született az Ige -
hogy mikor? Nem tudom.
Talán még gyermekül, nem tudva, mit tudok,
őriztem, - az enyém volt, az én külön játékszerem,
titkom, amelyet nem akartam a felnőtteknek kiadni -:
nekik szabad volt cigarettázni, nekik mindent szabad volt - hát nem
hiányzott az Ige, nem a Megváltás: boldogok voltak!
És én tudtam a szót, az Igét,
s nem volt kivel megosztanom, s ha meg nem oszthatom, mit ér?
Most mondom ezt, hiszen valószínű,
hogy akkor úgy voltam vele, - - talán
ezzel a valószínűtlen hasonlattal értethetem meg:
úgy voltam, mint ha egy darabka
tiszta rádium-rögre leltem volna, s rejtegetve
játszom vele, dugom, hogy meg ne lássák, mert elveszik,
s nem veszem észre, hogy napról napra fogy
és fogyása a kórt növeszti bennem, dajkálja a halálomat.
Mint minden gyermek: én is lenéztem a gyermekeket.
Őriztem az Igét s az Ige bennem a halált.
Aztán kitágult a világ, rettenetesre-nagyra.
Nagy volt s rettenetes - csak én voltam jó benne,
én és még Valaki,
s én be akartam rendezni a világot magunknak,
s hittem, hogy a Világ Boldog Lesz, ha Én Berendezem,
és boldog leszek én és még Valaki,
itt az Ige, csak ki kell mondanom,
kimondom Valakinek és már nem enyém: mindenkié,
mert kiszabadulván, végigszalad, mint száraz avaron a láng,
végig, hiszen a világnak szüksége van rá,
mert a Világ kiszáradt és mert az Ige: Láng.
Rettenetes volt, iszonyú.
Pirultam és dadogtam, habogtam, izzadtam, pirultam,
makogtam, nyekeregtem, ó, micsoda kín volt, iszonyú.
Most - szakad - meg - a - szív!
Most érzem a Végtelent s tudom, hogy a központja Én vagyok!
Most még csak egy a sok lehetséges közül, de egy perc múlva már
egyedüli!
S Ő megkérdezte:
- Fáj valami? csikar a hasikád? -
. . . . Mindegy - tudtam -, hiszen egy Másik
azt mondta volna:
- Csitt, szívem, hallod a tücsköket?
S egy Harmadik:
- Jaj, hogy szorít a melltartóm, gombold ki, édes!
S egy Negyedik:
- Kuss, apafej, ez nem rád tartozik!
S egy Ötödik tán szájon is vág:
- Ha kérdezlek, akkor beszélj!
S egy Hatodik:
- Mi az, tata, most találod föl a spanyolviaszt?
S egy Hetedik s egy Nyolcadik és így tovább és így tovább,
hascsikarás, tücsök, melltartó, jóakaratú pofon, spanyolviasz!
Szenvedtem? Persze. Élvezettel. Ah, a Világ! Rohadt dolog.
Nem érdemli meg az Igét. Engem se. Lámcsak, eddig is
megvolt NÉLKÜLEM! s az Ige, az én Igém nélkül!
Hát meglesz ezután is.
Úgy kell neki. S úgy kell nekem!
balek! kis hülye! naivista! No meg: száműzött fejedelem,
véka alá fojtott fény, disznók elé szórt gyöngy, félreismert zseni -
Krisztus az öt kenyérrel s két hallal mint vendéglői főszakács,
s ha szerencséje van, kap valami hitvány prémiumot. Aztán megfúrják
őt is.
S a Világ ment tovább. Bennem eltemetődött az Ige;
kezes juhocska: nyaltam a sót, hálásan, ha itatáskor
tekintetére méltatott a Pásztor,
kitapostam egy vackot a karámban,
szemhunyva is hazataláltam,
helyem volt, meghatározott - : determinált;
este olvasgattam a Germinált;
szelídülj, Világ! Szokj ide.
És mocorogni kezdett az Ige.
Az Ige, igen.
Tudás, sejtelem, bölcsesség, megérzés!
Az Ige mocorgott, világra vágyott - vagy csak világgá? Sebaj : mocorgott.
S szelídült a Világ!
Jó-e? Rossz-e? - Ez is, az is.
Szép? Csúnya? - Ahogy akarom. Igen,
ahogy akarom! Rajtam áll!
(S a legfőbb bölcset ez gyötörte,
És aludni se hagyta őt,
S fejét, amely főtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre főtt:)*
Akar-e megváltást a világ?
S ha igen: milyet? Ahány ember, annyifélét?
Összkomfortos Megváltást? Villamosított Megváltást? Légkondicionált
Megváltást? Sugárhajtású Megváltást? Vajaskenyér Megváltást?
Primőr Zöldség Megváltást? Tengeralattjáró Megváltást? Zsebrádió
Megváltást? Házastársi Puszi Megváltást? Zenés Megváltást? Első-
osztályú Megváltást? Turistaosztályú Megváltást?
Mert a Születés egyforma mind. De Temetés van Elsőosztályú, Másod-
osztályú, Harmadosztályú s Kitudjamégmilyen -
egyformán születünk, de nem egyformán halunk meg: valahol itt, a kettő
között gyökeredzik a baj.
Mit kezdjek hát az Igével?
(A legfőbb bölcset ez gyötörte
És aludni se hagyta őt,
S fejét, amely főtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre főtt.)
Bölcs voltam-e?
A bolondoknál bölcsebb.
A bölcseknél bolondabb.
De még mindig tudtam az Igét.
S mi történt közben - -
nos, ami szokott.
Az élettel (Élettel?) találkoztam naponta,
megszoktuk egymást, föl se tűnt, hogy találkozunk,
néha meglepett egy kis halállal, ha lázas voltam, piramidont adott,
néha nem hagyott aludni; szidtam; fütyült rá;
ha nagyon utáltam vagy nagyon szerettem, leöntöttem etilalkohollal s
meggyújtottam, kék lánggal égett, melege jó volt, aztán elmúlt,
dideregtem, megmelegedtem újra,
szeszélyes volt különben, hol hamvas, mint egy szűz, hol büdös, mint egy
kurva,
sok mindent kitalált nekem, nem unatkoztam, az igaz,
mesélt, muzsikált, pofozott, égi és földi háborúkkal gyötört, mondta:
szeressek, mondta: ne szeressek, és szót kellett fogadnom,
ha néha szemtelen volt; rászóltam: várj csak, kisanyám, még megvan az
adum!
- Ki vele! - mondta ő.
- Minek sietni? - mondtam én.
- Ne játssz!
- Miért ne?
- Belehalsz!
- Ugyan. Játékba nem lehet belehalni.
- Dehogynem.
- De én nem akarok! Csak akkor van halál, ha félem.
- Féld hát!
- Nem akarok félni! S ha nem félek: nincsen halál!
Vagy messze van. Nem is igaz. S ha igaz is: itt az adum!
- Ki vele!
- Majd. Nem sietős.
....... Megszoktuk egymást, szentigaz. Hébe-hóba szólt még, hogy jön,
hogy jön az óra, amikor le kell szoknom róla, leintettem, múlt az idő,
valaki az űrbe röpült, valaki szült, valaki szeretett, éheztem, ettem,
megtanultam a kék eget fölöttem, meg a sírást meg a káromkodást, azt
hittem, vittem valamire, azt hittem, semmire se vittem, azt hittem,
fölfedeztem a rejtett utakat, melyeken tudomásunkra jut minden, amit
tudunk
jó érzés volt, biztonságos, a megszokás biztonsága volt, mert megszoktam az Igét, megszoktam, hogy VAN - - és; - és - már nem emlékszem másra - - - - -
Emlékezés? Érzés? Tudás? Fű? Szerelem? Sejtés? Pipacs? - fontos ez?
Csócsáld meg napjaimat, kisanyám, köszönöm, ég kék, föld zöld,
pacsirta szól a fán.
Olykor kitisztul savós szemem, körülnézek a vadvidéken, kőszáli
kecskék, sziklák, sasok; gyér szakállam kócolja szél, száraz ínyemre
fúj homokot, leülök, elbóbiskolok.
Nap süt? Mindegy. Dörög? Na és. Öröm. Bánat. Támad. Még egy órácska.
Félórácska. Tíz perc. Amennyit kisanyám ad.
Az igét - az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat.
* Tóth Árpád: A hóbortos apród balladája.
Burt Munro egy isten háta mögötti kisvárosban él, valahol Új-Zélandon az 1960-as években. Az idős férfi különcségével kitűnik környezetéből, és bár szomszédjai nehezen viselik el szokatlan életmódját, mégis szeretet veszi körül. Saját világot teremtett magának, amelynek két főszereplője van - ő és az 1920-as években gyártott Indian márkájú motorja. Egész életét a motor tökéletesítésének szenteli, és amikor úgy érzi, hogy elkészült vele, nekivág a nagy útnak. A világ egyik leghíresebb gyorsasági pályája a Utah állambeli Bonneville sóval borított síksága - itt akarja tesztelni Munro Indianját. Az út hosszú, és a 60-as évek felgyorsult életet élő Amerikájában úgy közlekedik a világ végéről érkező férfi, mintha egy idegen bolygón járna. Munrót különös és nyílt természete, fanatikusságában is tiszta vágyai átsegítik a nehézségeken; bármerre visz az útja, mindig nyomot hagy maga után azokban az emberekben, akikkel kapcsolatba került. Az utolsó pillanatokig akadályokkal teli útja végén, mégis ott várja a siker. A világ egyik legidősebb versenyzője Indian motorjával új sebességi rekordot állít fel, amelyet 1967 óta senki nem tudott még megdönteni.
A film valós történeten alapszik, főhőse a legendás sebességi rekorder, Burt Munro. Anthony Hopkins alakítása megrendítővé és felemelővé teszi a kisember történetét, aki soha nem hagyta, hogy fiatalkori álma beteljesületlen maradjon, így bizonyítva emberi nagyságát.
A leggyorsabb Indian - The World's Fastest Indian
színes, feliratos, új-zélandi-amerikai életrajzi film, 127 perc, 2005 szereplő(k):
rendező: Roger Donaldson
forgatókönyvíró: Roger Donaldson
zeneszerző: J. Peter Robinson
operatőr: David Gribble
producer: Roger Donaldson, Gary Hannam
vágó: John Gilbert
Sir Anthony Hopkins (Burt Munro)
Annie Whittle (Fran)
Aaron Murphy (Tom)
Craig Hall (Antarctic Angel)
Jim Bowman (Cook)
Alison Bruce (Doktor)
Bruce Greenwood (Jerry)
Kate Sullivan (Doris)
Patrick Flueger (Rusty)
Christopher Lawford (Jim)
Jessica Cauffiel (Wendy)
Chris Williams (Tina)
Gyakran ismételgetem magamban,
s mindig nagy erőt és elszántságot merítek
ebből a fohászból:
" Amíg csak a roppant tér fennáll,
a Föld élőlényt hord a hátán,
addig legyek én is itt,
enyhíteni a világ baján."
Őszentsége a dalai láma
Nem is emlékszem, mikor rajzoltam utoljára, de pár hete arra kért valaki, hogy ugyan már, belefér az időmbe, amúgy sem látott még semmi rajzot tőlem, erőltessem meg magam és rajzoljak neki valamit. A napokban előkerestem a régi rajzlapokat, ceruzákat és készítettem pár spontán vázlatot. A legjobb szerintem az alábbi ábra lett, de egészen kedvet kaptam, jöhet a többi...
Hiába van hétköznap reggel, az ünnepek miatt ilyenkor még üres a város. Egyedül vagyok futó, talán nem csak az elmúlt Karácsony és a közelgő szilveszter miatt van kevesebb ember, hanem a hideg miatt is; pedig az időjárás csak a hozzáállásunkat teszteli :)
Az útvonal a szokásos, a levegő hideg és tiszta, én pedig megpróbálom összeszedni és összerakni az éjszaki találkozásom a szellemeimmel. Régen nem "beszéltünk", már vártam hogy jelentkezzenek és elmondják a véleményüket az utóbbi időben történtekről. Mert esemény az akadt bőven...
Régen volt a legutolsó beszélgetésünk, már épp ideje volt az újabb találkozásnak; szinte hiányoltam őket. Van aki a barátokkal beszélget, akad aki a társával, mások a szüleivel: én a szellemeimmel. Írhatnám azt is: ők az én isteneim. Ismerjük jól egymást, talán túlontúl jól is. Sokszor szavak sem kellenek: gondolatainkkal kommunikálunk.
Mozgalmas év volt 2009 is, még pár nap és átfordíthatjuk a naptárt a 2010-es évre. Álmomban a szellemeim visszavittek a 2008-as év szeptemberéig és egyetlen éjszakába belefért az onnan kezdődött 15 hónap. Minden újra végigpörgött a szemeim előtt: a tréningek, utazások, fotózások, jó és rossz dolgok, amelyeket újrakezdenék és amelyeket felednék; nem volt válogatás. Minden újra végig kellett járnom és lepergetni újra a filmet. A kalauzaim ezúttal nem kommentáltak semmit, még az arcuk is végig mozdulatlan maradt, és néha az időutazás során rájuk pillantva sem vettem észre semmi érzelmet arcukon. Keleti bölcsek és mesterek arcáról ismerős ez a kifejezés: amikor inkább érzi az ember, mintsem látja, hogy milyen titkok hordozói ők.
Fogalmam sincs mi volt a célja ennek az álomnak, mi volt az értelme ennek az utazásnak. Idővel biztos kiderül. De addig marad ami volt: néha könnyen, néha könnyesen, de haladni az eseményekkel és örülni a szép dolgoknak, pillanatoknak, élményeknek és érzéseknek, mégha kicsik is.
Nemrég régen látott ismerősömmel futottam össze és mint mindig ilyenkor, leültünk egy beszélgetésre. Elmondtuk mi történt legutóbbi találkozásunk óta és hogy milyen terveink vannak. Amikor megtudta, hogy most épp nincs munkám, felajánlotta, hogy februárban menjek vele Marokkóba, ugyanis épp embert keres, akivel együtt utazhatna üzleti úton. Fizetné a teljes költségem és az üzlet bizonyos százaléka is enyém lehet, ha vele tartok. Kértem még pár nap gondolkodási időt, aztán elváltunk.
Két nap múlva bementem a Művész moziba megnézni a könyvújdonságokat. Az eladó lány, aki régi ismerős, amikor meglátott azonnal előkapott egy DVD-t a következő szöveggel: "Egy raktárban találtam ezt az egy darabot és rögtön rád gondoltam. Elhoztam, remélve hogy előbb-utóbb bejössz érte."
Így jutott el hozzám a "Bab' Aziz - A sivatag hercege" c. filmet. Mielőtt eldöntöttem volna, h mi legyen a marokkói utazással...
" Két alak rajzolódik ki a homok óceánjában: Ishtar, a bájos kislány, és nagypapája, Bab'Aziz, a vak dervis. Céljuk a dervisek nagy találkozója, melyre harmincévente egyszer kerül sor. Ahhoz, hogy odataláljanak, hitük kell legyen, a szívükkel meg kell hallaniuk a sivatag végtelen csöndjét. Vándorútjuk során különböző emberekkel találkoznak: Osmannal, aki a gyönyörű fiatal nőt keresi, akit egy kút mélyén pillantott meg..., Zaiddal, akinek az éneke elcsábított egy bájos szépséget, akit elveszített..., és ott van a herceg, aki feladta birtokát, hogy dervis lehessen - régi történet, melyet Bab'Aziz mesélt Ishtarnak, miközben céljuk felé igyekeztek. A sivatag a dervis barátja, és a kellő időben felfedi titkát Bab'Aziz előtt: megmutatja az összejövetel helyét. Az idős ember még utoljára megcsókolja unokáját, mielőtt elküldi őt Zaiddel a gyülekezet vad színei és elbűvölő hangjai közé. Bab'Aziz számára eljött az idő, hogy eggyé váljon a sivatag homokjával, hogy része legyen a sok történetnek és legendának, mely ott kavarog a sivatagban, mint álom az álomban, oly végtelenül, ahogy a homokszemek sodródnak."
" Az öt évvel ezelőtti cunami 230 ezer emberéletet követelt, és milliókat tett földönfutóvá. A partoknál élő embereknek csak lélegzetvételnyi idejük volt, hogy menedéket találjanak. Sokaknak azonban semmi esélyük sem volt. Akadt, aki saját szemének sem hitt, és ledermedve várta a lecsapó hullámokat, akadt, aki észre sem vette azokat. A szökőár Indonéziában csapott le teljes erővel, ott rövid időn belül 160 ezren váltak a víz áldozatává. Csak Indonéziában kétmillió lakos vált otthontalanná.
A nyugat felé tartó szökőár Thaiföldön nyolcezer halottat - köztük rengeteg turistát - követelt. A hullámok a rengés után két órával sújtottak le Sri Lankára, ahol 45 ezren vesztették életüket. Három órával a rengés után India déli részét is elérte a cunami, amely ott több mint 12 ezer emberrel végzett. Hat órával a földrengést követően Afrika keleti partja, vagyis Kenya, Szomália, Tanzánia és Madagaszkár jelentette a végállomást a pusztító víztömeg számára. Afrika "szarvánál", Szomáliában háromszázan haltak meg.
December 28-ig összesen 31 utórengést rögzítettek az intézetek, ezek erőssége is elérte a Richter-skálán az 5-ös fokozatot. A pusztítás szinte felfoghatatlan volt, az áldozatok száma percről percre emelkedett. Volt olyan sziget - az indiai Andamán és Nikobár-szigetekhez tartozó Hovra - ahol a lakosság kétharmada odaveszett.
Öt évvel a katasztrófa után az élet a legtöbb helyen visszatért a régi kerékvágásba, de csak látszólag. Az emberek félnek a víztől, de elhagyni sem akarják a tengert, mert sokan még mindig eltűnt szeretteik visszatérését várják."
Abban az évben még Svédországban éltem, valamikor szeptemberben látogatott meg az új-zélandi ismerősöm, aki aztán a 2 hétes látogatását elnyújtotta és több mint egy évig lakott nálam. Karácsonyra Thaiföldre vett jegyet egy berlini barátnőjével, de lemondta hogy együtt töltsük az ünnepeket. A barátnő elment és a cunami után 2 hétig semmit sem sikerült kideríteni róla; az egyetlen hír az volt, hogy a szállodát ahol megszállt teljesen elmosta a víz. Később derült ki, hogy aznap egy buliba volt hivatalos egy közeli településre, ami magasabban volt és így nem érte el a cunami. A szállodában senki sem élte túl...
A külföldi áldozatok közül a legtöbben svéd állampolgárok voltak. Hivatalos adatok szerint több mint 2000 svéd vesztette életét a cunamiban.
Nem ez volt az első karácsony, amit egyedül töltöttem és valószínűleg nem is az utolsó. Jól telt a nap, ebédre a nővéremhez voltam hivatalos és most szívesen mentem, régen töltöttünk együtt egy fél napot Anyummal, a nővéremmel és a nővérem fiával. Bármennyire nem szeretem a karácsonyt, valami ünnepi hangulata azért mégis volt az egésznek, talán a feldíszített fenyőfa és az ajándékozás miatt...
A nővérem fia az ősszel volt 15 éves és nem is emlékszem, mikor beszélgettem vele ennyit utoljára, mint a tegnap. Megmutatta a kedvenc számítógépes játékait, amelyek közül párat én is kipróbáltam, de őszintén bevallva szemmel sem bírom követni néha az ő játékát. Más generáció ez már nagyon. Beszéltünk iskoláról, tanulásról is; ebben viszont semmi sem változott, 30 éve ugyanez volt.
Az ünnepi ebéd után hazajöttem, gyertyát gyújtottam meg füstölőket, olvastam és filmeket néztem. Pár napja a könyvvásáron találtam egy új könyvet, "1000 japán vers" és nagyon sok új haiku meg waka van benne. Bár a legtöbb haikut, amit a blogomra felteszek a neten találom, de ha választhatok, mégis egy könyvben szeretek lapozgatni, olvasni és onnan választani kedvenc írományt. Jó volt látni, amikor könyvesbolt fele jártam, hogy azért még ma is sokan olvasnak és vesznek könyvet ajándékba.
